Hatással vagyunk
„A lányom minden meccsén, sőt edzésén ott vagyok. Jelenlétemmel tudom támogatni a legjobban a gyerekem, hiszen így ellenőrizni tudom az edzőt, hogy tényleg jó munkát végezzen, a gyereket, hogy igazán mindent beleadjon. Most itt vagyunk önnél, sportpszichológusnál is, hogy a gyerek pályán lévő görcsösségét felodja.”
Az idézett mondatokat P. hadarja el nekem, amikor az első konzultáción elkezdünk beszélgetni. Határozott állásfoglalását és igényeit hallva sokféle gondolat cikázik a fejemben:
- De sokan járnak hasonló cipőben!
- Vajon tudja-e P., hogy sokszor a legjobb szándékkal mi magunk nehezítjük meg sportoló gyerekünk dolgát?
- Milyen nagy szükség lenne arra, hogy az élsportolókat nevelő szülők is támogatást kapjanak!
Ez a blogposzt-sorozat azzal a céllal született meg, hogy néhány tanács és pár kérdés segítségével megadja az önvizsgálat és a változtatás lehetőségét azokban a helyzetekben, amelyekben szülőkként tehetetlenül állunk.
Amikor élsportoló gyerekeket nevelő szülőkre gondolok, aggódó, büszke, odaadó arcok idéződnek fel előttem. Ott ülnek a lelátón, néha körmüket rágják, néha ugrálva ordítanak. Óriási táskákat cipelnek, furikáznak a városi csúcsforgalomban a gyerekeikkel. Mások számára egy hétre elegendő élelmiszert vásárolnak, dolgoznak -és tálalnak fel mindennap. Naptáruk saját programjaik helyett gyerekük meccs-és edzés időpontjaival van tele. Míg más családok lazítanak hétvégén, ők meccsre mennek, míg mások nyáron nyaralnak, télen telelnek, ők évszaktól függetlenül edzőtáboroznak.
P. már nagyon hamar rájött, hogy tehetséges a lánya.
4 évesen vitte le a klubba, ahol hamarosan az edző is megerősítette: a gyerek erre a sportra termett. Az apa azóta viszi a vállán annak terhét, hogy az ő dolga ezt az adományt gondozni.
Nagyon igyekszik.
Mindenütt ott akar lenni.
Figyel, tervez, kontrollál.
A legjobbat szeretné kihozni a gyerekből, ennek érdekében a legjobbat kell kihoznia magából.
És egyszer csak ráébred: valami nem stimmel
A lánya régen minden edzés előtt végig csacsogta az együtt megtett autóutat, most viszont hallgatásba burkolózik. Nem is ül be az anyósülésre, hátul gubbaszt fülhallgatóval a fülén.
Korábban szerette hallgatni, ahogy apja harsányan előadta a meccs után az otthoniaknak a történéseket, most a cuccát ledobva azonnal a szobájába vonul, hogy ne is hallja.
Kisebb korában fülig érő mosollyal köszönte meg edzés közben a felé nyújtott vizeskulacsot és a bekiabált támogató szavakat, most nem is megy a lelátó felé és mintha megmerevedne az apja hangját hallva.
Kezdjük az elején! – javasoltam P-nek és ezt üzenem neked is, aki talán magadra ismersz a példájában.
Jöjjön az első tanács: Szülőként tarts időnként önvizsgálatot és tedd fel az alábbi kérdéseket!
- Tényleg az a legjobb módja a támogatásnak, amit szülőként most teszek?
- Tényleg erre van szüksége a gyerekemnek?
- Ha nem azt, amit most csinálok, akkor helyette mit érdemes tennem?
- Mivel tudom a legjobban támogatni?
- Mire van igazán szüksége a fiamnak/lányomnak?
Lehet, hogy tegnap még örült a gyerek valaminek, de ma már nem biztos, hogy ugyanazzal jót teszünk. Fontos, hogy helyzetnek megfelelően testreszabjuk, megújítsuk intervencióinkat!
Ha elgondolkodsz a kérdéseken, közelebb fogsz jutni gyermeked valódi szükségleteihez és talán saját szerepedet is elkezded újragondolni.
Ehhez fontos kellék lesz a nyitottságod, az empátiád, és rugalmasságod is, és lehet, hogy rájössz, külső segítséget is érdemes lesz igénybe venned.
Készen állsz? Tudunk segíteni.
A következő írás egymás partnerként kezeléséről szól majd.
